Alternatív növények termesztése II.

1. KÖLES
1.1 TERMESZTÉSÉNEK TÖRTÉNETE
1.2. JELENTŐSÉGE
1.3. FAJTA, FAJTAKÉRDÉS8
1.3.1. Nemesítési célok
1.1.2. Termesztett fajtái
1.1.3. Származása
1.4. RENDSZERTANI HELYE
1.5. BIOLÓGIAI JELLEMZÉS
1.5.1. Éghajlat- és talajigény
1.6. TERMESZTÉSTECHNOLÓGIA
1.6.1. Trágyázás/tápanyag ellátás, a terület megválasztása
1.6.2. Talajelőkészítés
1.6.3.Telepítés
1.7. NÖVÉNYÁPOLÁS
1.8. BETAKARÍTÁS
1.9. MAGTERMESZTÉS

2. BÍBORHERE (TRIFOLIUM INCARNATUM L.)
2.1. TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
2.2 BOTANIKAI LEÍRÁS
2.2.1 Rendszertani besorolás
2.2.2 Alaktana és élettana
2.3 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
2.4 AGROTECHNIKA
2.4.1 Talajigény
2.4.2 Éghajlatigény
2.4.3 Elővetemény igény
2.4.4 Talajelőkészítés
2.4.5 Tápanyagellátás
2.4.6 Vetés
2.4.7 Ápolás
2.4.8 Gyomszabályozás
2.4.9 Betegségek
2.4.10 Kártevők
2.4.11 Öntözés, egyéb
2.4.12 Betakarítás
2.4.13 Magtermesztés
2.4.14 Legeltetés
2.4.15 Zöldtrágya
2.4.16 Talajtakarás
2.5 IRODALOMJEGYZÉK

3. A BÜKKÖNY (VICIA SATIVA, V. VILLOSA, V. PANNONICA)
3.1 A TAVASZI (TAKARMÁNY) BÜKKÖNY
3.1.1 Botanikai jellemzői
3.1.2 Fajtakérdés
3.1.3 Éghajlat és talaigény
3.1.4 Vetésforgó
3.1.5 Talajelőkészítés
3.1.6 Tápanyagellátás
3.1.7 A vetés előkészítése
3.1.8 Vetés
3.1.9 Növényápolás
3.1.10 Betakarítás
3.1.11 Használata keveréktakarmányokban
3.2 SZÖSZÖS BÜKKÖNY
3.2.1 Botanikai jellemzői
3.2.2 Fajtakérdés
3.2.3 Éghajlat és talajigény
3.2.4 Vetésforgó
3.2.5 Talajelőkészítés
3.2.6 Tápanyagellátás
3.2.7 Vetése
3.2.8 Növényápolás
3.2.9 Betakarítás
3.2.10 Használata keverékekben
3.3 PANNON BÜKKÖNY
3.3.1 Botanikai jellemzői
3.3.2 Fajtakérdés
3.3.3 Éghajlat és talajigény
3.3.4 Vetésforgó
3.3.5 Talajelőkészítés
3.3.6 Tápanyagellátás
3.3.7 Vetés
3.3.8 Növényápolás
3.3.9 Használata keverékekben
3.4 A BÜKKÖNYFAJOK NÖVÉNYVÉDELME
3.4.1 Betegségek
3.4.2 Kártevők
3.4.3 Vegyszeres gyomirtás
 
4. BOKORBAB (PHASEOLUS VULGARIS L. CONVAR. NANUS)
4.1 RENDSZERTANI BESOROLÁS
4.2 A BAB SZÁRMAZÁSA, JELENLEGI HELYZETE, PERSPEKTÍVÁJA
4.2.1 Származása
4.2.2 Jelenlegi helyzete
4.2.3 A zöldbabtermesztés perspektívája
4.3 A ZÖLDBAB ÖKOLÓGIAI IGÉNYEI
4.3.1 Hőigénye
4.3.2 Fényigénye
4.3.3 Vízigénye
4.3.4 Tápanyagigénye
4.3.5 Talajigénye
4.3.6 A zöldbab termesztésének közgazdasági feltételei
4.4 MORFOLÓGIAI JELLEMZŐK
4.5 A ZÖLDBAB TERMESZTÉS TECHNOLÓGIÁJA
4.5.1 Területkiválasztás
4.5.2 Vetésforgó
4.5.3 Talajelőkészítés
4.5.4 Trágyázás
4.5.5 A fajtaválasztás szempontjai
4.5.6 Szaporítása
4.5.7 Tenyészterület, vetés
4.5.8 Sorközművelés, gyomirtás
4.5.9 Öntözés
4.5.10 Növényvédelem
4.5.11 Betakarítás
4.6 A ZÖLDBABTERMESZTÉS FEDEZETI PONTJA

5. A SZÁRAZBORSÓ (ÉTKEZÉSI ÉS TAKARMÁNY) TERMESZTÉSE
5.1 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
5.2 BOTANIKAI LEÍRÁS
5.3 FAJTAKÉRDÉS
5.4 AGROTECHNIKA
5.4.1 Talajigény
5.4.2 Éghajlat igény
5.4.3 Elővetemény, vetési sorrend
5.4.4 Talajelőkészítés
5.4.5 Tápanyagellátás
5.4.6 Vetés
5.4.7 Növényvédelem
5.4.8 Öntözés
5.4.9 Betakarítás
5.5 A MAG KEZELÉSE, TÁROLÁSA
5.6I RODALOM

6. A CSILLAGFÜRT (LUPINUS SP. L.)
6.1 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
6.2 BOTANIKAI LEÍRÁS
6.3 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
6.4 AGROTECHNIKA
6.4.1 Talajigény, táblakijelölés
6.4.2 Éghajlatigény
6.4.3 Elővetemény igény
6.4.4 Elővetemény hatás
6.4.5 Talajelőkészítés
6.4.6 Tápanyagellátás, műtrágyázás
6.4.7 Vetés, vetésidő, vetőmagmennyiségek
6.4.8 Növényápolás, gyomszabályozás
6.4.9 Betegségek, kártevők
6.4.10 Betakarítás, tisztítás, tárolás
6.5 IRODALOM

7. A DOHÁNY (NICOTIANA TABACUM L.)
7.1 A DOHÁNYTERMESZTÉS RÖVID EURÓPAI ÉS HAZAI TÖRTÉNETE
7.1.1 Jövedéki dohánytermesztés
7.1.2 A dohánytermesztés nagysága és teljesítménye
7.2 A DOHÁNY BOTANIKAI LEÍRÁSA
7.3 FAJTAKÉRDÉS
7.3.1 Virginia fajtacsoport
7.3.2 Burley fajtacsoport
7.3.3 Állami elismerésre bejelentett fajtajelöltek
7.4 AGROTECHNIKA
7.4.1 Talajigény
7.4.2 Vetésforgó
7.4.3 A dohány tápanyagutánpótlása
7.4.4 A palántanevelés - a dohánytermesztés kulcsa.
7.4.5 Talajművelés, talaj-előkészítés
7.4.6 Ültetés
7.4.7 Növényvédelem
7.4.8 Tetejezés, kacsgátlás
7.4.9 A dohány öntözése
7.4.10 A dohány betakarítása
7.5 A DOHÁNYLEVELEK SZÁRÍTÁSRA VALÓ ELŐKÉSZÍTÉSE
7.5.1 Fűzés, varrás
7.5.2 Tűsorkeretbe rakás
7.6 A DOHÁNY SZÁRÍTÁSA ÉS VÁLOGATÁSA
7.7 A SZÁRAZ DOHÁNY VÁLOGATÁSA ÉS TÁROLÁSA
7.8 IRODALOMJEGYZÉK

8. LENCSE
8.1 A NÖVÉNY NEVE
8.2 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
8.3 BOTANIKAI LEÍRÁS
8.4 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
8.5 AGROTECHNIKA.
8.5.1 Talajigény
8.5.2 Éghajlatigény
8.5.3 Elővetemény igény
8.5.4 Talajelőkészítés
8.5.5 Tápanyagellátás
8.5.6 Vetés
8.5.7 Gyomszabályozás
8.5.8 Betegségek
8.5.9 Kártevők
8.5.10 Betakarítás
8.6 TÁROLÁS
8.7 VETŐMAGTERMESZTÉS

9. MÁK - PAPAVER SOMNIFERUM L.
9.1 NÖVÉNY NEVE
9.2 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
9.3 BOTANIKAI LEÍRÁS, A MÁK NÖVEKEDÉSÉNEK FEJLŐDÉSÉNEK SZAKASZAI
9.4 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉS
9.5 AGROTECHNIKA
9.5.1 Talajigény
9.5.2 Éghajlatigény
9.5.3 Elővetemény igény
9.5.4 Talajelőkészítés
9.5.5 Tápanyagellátás
9.5.6 Vetés
9.5.7 Ápolás
9.5.8 Növényvédelem
9.5.9 Betakarítás
9.6 TÁROLÁS
9.7 AJÁNLOTT IRODALOM

10. A REPCE
10.1 TERMESZTÉSTÖRTÉNET, FELHASZNÁLÁS
10.2 NÖVÉNYTANI LEÍRÁS
10.2.1 Gyökérzet
10.2.2 Szár
10.2.3 Levélzet
10.2.4 Virágzat
10.2.5 Termés
10.2.6 Mag
10.3 FAJTÁK
10.4 AGROTECHNIKA
10.4.1 Talajigény
10.4.2 Éghajlatigény
10.4.3 Előveteményigény
10.4.4 Talajelőkészítés
10.4.5 Tápanyagellátás
10.4.6 Vetés
10.4.7 Növényápolás
10.4.8 Gyomirtás
10.4.9 Kártevők
10.4.10 Betegségek
10.5 A REPCE IPARI FELDOLGOZÁSA, A BIODÍZEL GYÁRTÁSA
10.5.1 Gliceridek
10.5.2 A növényolaj észterezés folyamata
10.5.3 Átészterezési technológiák
10.6 MINŐSÉGI ELŐÍRÁSOK

11. A SÁFRÁNYSZEKLICE (CARTHAMUS TINCTORIUS L.)
11.1 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
11.2 FELHASZNÁLÁSA
11.3 OLAJÁNAK ZSÍRSAVÖSSZETÉTELE %-BAN
11.4 BOTANIKAI LEÍRÁS
11.5 KÁRTEVŐK
11.6 KÓROKOZÓK
11.7 NÖVÉNYVÉDELEM
11.8 A SÁFRÁNYSZEKLICE BETAKARÍTÁSA
11.9 TÁROLÁS
11.10 AGROTECHNIKA
11.10.1 Talajigény
11.10.2 Éghajlatigény
11.10.3 Elővetemény-igény
11.10.4 Talajelőkészítés
11.10.5 Vetés
11.10.6 Tápanyagellátás
11.10.7 Növényápolás
11.11 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉS
11.12 ÖSSZEFOGLALÁS
11.13 FELHASZNÁLT IRODALOM

12. A SOMKÓRÓ (MELILOTUS ALBUS DESR.)
12.1 SZÁRMAZÁSA, TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
12.2 BOTANIKAI LEÍRÁSA
12.3 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
12.4 AGROTECHNIKA
12.4.1 Talajigény
12.4.2 Éghajlatigény
12.4.3 Elővetemény igény
12.4.4 Talajelőkészítés
12.4.5 Tápanyagellátás
12.4.6 Vetés, telepítés
12.5 ÁPOLÁS
12.5.1 Gyomszabályozás
12.5.2 Betegségek
12.5.3 Kártevők
12.6 BETAKARÍTÁS
12.7 TÁROLÁS

13. A SZARVASKEREP (LOTUS CORNICULATUS L.)
13.1 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
13.2 BOTANIKAI LEÍRÁS
13.3 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
13.4 AGROTECHNIKA
13.4.1 Talajigény
13.4.2 Éghajlatigény
13.4.3 Elővetemény igény
13.4.4 Talajelőkészítés
13.4.5 Tápanyagellátás
13.4.6 Vetés, telepítés
13.4.7 Ápolás
13.4.8 Gyomszabályozás
13.4.9 Betegségek
13.4.10 Kártevők
13.4.11 Öntözés, egyéb
13.5 BETAKARÍTÁS
13.6 TÁROLÁS

14. A SZEGLETES LEDNEK (LATHYRUS SATIVUS L.)
14.1 TERMESZTÉS TÖRTÉNETE
14.2 BOTANIKAI LEÍRÁS
14.3 FAJTÁK, FAJTAKÉRDÉSEK
14.4 AGROTECHNIKA
14.4.1 Talajigény
14.4.2 Éghajlatigény
14.4.3 Elővetemény igény
14.4.4 Talajelőkészítés
14.4.5 Tápanyagellátás
14.4.6 Vetés
14.4.7 Ápolás
14.4.8 Gyomszabályozás
14.4.9 Betegségek
14.4.10 Kártevők
14.4.11 Öntözés
14.5 BETAKARÍTÁS
14.6 TÁROLÁS

15. SZÓJATERMESZTÉS TECHNOLÓGIÁJA
15.1 A SZÓJATERMESZTÉS ÖKOLÓGIAI IGÉNYEI
15.1.1 Hőmérséklet
15.1.2 Vízigény
15.2 A SZÓJATERMESZTÉS AGROTECHNIKAI KÖVETELMÉNYEI
15.2.1 Táblakiválasztás, elővetemény
15.2.2 Tápanyagellátás, trágyázás
15.2.3 A szójamag oltása
15.2.4 Talajelőkészítés
15.2.5 A fajta
15.2.6 Vetés
15.2.7 Növényvédelem
15.2.8 A szója vegyszeres állományszárítása
15.2.9 A szója öntözése
15.2.10 Betakarítás
15.3 A SZÓJA SZÁRÍTÁSA, TÁROLÁSA
15.4 A VETŐMAG ÉS ÉTKEZÉSI CÉLÚ SZÓJA TERMESZTÉSE
15.5 IRODALOMJEGYZÉK

1. A repce

A repce (Brassica napus) a keresztesvirágúak (Cruciferae) családjába tartozó, valójában több alfaj gyűjtőneveként emlegetett közismert olajnövény.
A repce alfajok közül a káposztarepce és a réparepce ismertebb. Mindkettőnek van őszi és tavaszi változata is. Magyarországon jelentősége a káposztarepce őszi változatának (Brassica napus L. ssp. Oleifera forma Biennis) van, bár többször próbálkoztak már a tavaszi változat termesztésével is. Azonban a tavaszi repce termőképessége és egyéb gazdasági előnyei elmaradnak az őszi változathoz viszonyítva, ezért nem terjedt el a köztermesztésben.
A továbbiakban ezért a leírás csak az őszi káposztarepce termesztésére vonatkozó ismereteket tartalmazza.

1.1Termesztéstörténet, felhasználás

A repce feltételezett őshazája a földközi tenger partjának déli, délnyugati része. Beke (1990) szerint nagy a valószínűsége Nyugat-Európai származásának is. Nem ismerjük pontosan termesztésbevételének kezdetét sem. Egyes feltevések szerint a repce már több mint 4000 éve termesztett növény, mások a középkorra teszik megjelenését. Eőri (1986) szerint már a XIII. század óta állítanak elő repceolajat, azonban hasznosításáról az első írásos bizonyíték csak a XVII. század végén született. A különböző forrásokból azonban nem tűnik ki, hogy az információk melyik alfajra vonatkoznak. Azt azonban tényként kell elfogadnunk, hogy Európa nagy részének világítóolaj szükségletét már a középkorban a káposztarepce biztosította. Termesztésének eddigi története során a legnagyobb jelentősége ebben volt és termőterülete is abban az időszakban volt a legnagyobb. Az újabb és korszerűbb energiahordozók megjelenése vetésterületét csökkentette ugyan, de széleskörű felhasználási lehetőségei miatt jelentősége továbbra is kiemelkedő.
A termesztési célok közül még napjainkban is első helyen az étolajként való hasznosítása emelhető ki. Az erukasav és a glükozinolát tartalom csökkentésével megszűntek azok a fontosabb kifogások, amelyek az étkezési felhasználásával kapcsolatban felmerültek, így a világ nagy részén a repceolaj fogyasztása általánossá vált.
Európában a legjelentősebb repcetermesztő országok közé Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Lengyelország és Svédország tartozik összességében több mint 1 millió ha területtel.
Kiemelkedő nagyságrendben termesztenek repcét Kínában, Kanadában és Indiában. Ezen országok összesített vetésterülete meghaladja a 10 millió ha-t.
A hazai forgalomban nem annyira a repceolaj, mint inkább az olajfinomítás során előállított margarin kínálata a jelentősebb.
Az iparban már régen hasznosítják, mint kenőanyagot, olajipari és kozmetikai alapanyagot.
Az állattenyésztés főleg az olajgyártás során visszamaradt repcedarát és repcepogácsát hasznosítja, amely energiában és fehérjében gazdag takarmányt biztosít. Már a klasszikus takarmánykeverékekben is felfedezhetjük a repce komponenst. Zölden etetve, rozzsal társítva az ún.”zöld futószalag” tavaszi első zöldtakarmányát jelentette.
Magyarországon az elmúlt évtizedekben a legtöbb üzemben a repce termesztését nem tartották gazdaságosnak. Az évi 50-80 ezer ha körüli termőterülete egyéb gazdasági előnyeinek volt köszönhető. Ezek közül első helyre tehető, hogy a repce az egyik legjobb búza elővetemény. Különösen azokon a területeken, ahol a hüvelyes növények termesztésének nem volt jelentősége, egyedül az őszi káposztarepce biztosította a búza jó előveteményét, hiszen becslések és mérések szerint 5-600 kg/ha többlettermést biztosított a kukoricához viszonyítva. További előnyt jelentett a repce vetésszerkezetbe illesztése azzal is, hogy növelte a gabonatermesztés erő- és munkagépeinek kapacitáskihasználását, hiszen a termesztéstechnológiai folyamatok nem estek azonos időszakra.
Gazdálkodási szempontból előnyt jelent, hogy az adott termesztési évben korai betakarításából adódóan az első bevételt jelentheti az üzem számára.
Mivel a repce kedvező hatással van a talaj szerkezetére és tápanyag-gazdálkodására, ezért napjaink tápanyagszegény gazdálkodásában további előnyöket is biztosít.
Az utóbbi években a repcetermesztés gazdaságossága is javult. Szakszerű agrotechnikával, átlag fölötti terméssel a repcetermesztés egyéb kedvező mellékhatások nélkül is nyereségessé tehető.
Jelentőségének és gazdaságosságának javulásával a repce termőterület nemcsak világviszonylatban, de hazánkban is megnőtt, és egyes években megközelíti a 200 000 ha-t.
A termőterület további növekedését eredményezheti, ha a repce olajának felhasználása a dízelüzemű motorok üzemanyagaként a reményeknek megfelelően megoldódik. Nemcsak külföldön, de Magyarországon is épültek és várhatóan épülni fognak bio dízelolaj előállító üzemek. Az erre vonatkozó kísérletek és próbálkozások napjainkban is folynak.
A repcetermesztés jelentőségétől azonban lényegesen elmarad a termesztéstechnológiák színvonala és eredményessége. Az országos termésátlag évtizedek óta 1,5-1,8 t/ha körül mozog és ezen nem tudtak változtatni a más növények termésátlagát jelentősen megnövelő termesztési rendszerek sem. Bár igaz, hogy Magyarország klimatikus feltételei nem a legkedvezőbbek a repce számára, mégis megállapítható, hogy az alacsony termésátlagok fő oka nem az éghajlati, időjárási adottságokban kereshető. Ezt bizonyítja az is, hogy minden évjáratban vannak az ország különböző agroökológiai viszonyok között gazdálkodó olyan üzemek, amelyek termésátlaga meghaladja a 3,0 t/ha nagyságot. (Eőri 2001)
A repce potenciális termőképességétől messze elmaradó termésátlagok oka nagyrészt az agrotechnikában keresendő Sváb et.al (1978) nagyüzemi táblasoros adatainak értékeléséből több súlyos agrotechnikai hiányosságra derült fény. A termesztéstechnológia színvonala azóta sem változott, sőt több tekintetben rosszabbodott. Némi javulás talán csak a fajtaválaszték bővülésében tapasztalható.
Gazdaságos terméstöbblet növekedés az olajtartalom mennyiségi és minőségi javítása csak a repce botanikai sajátosságainak, biológiai és agroökológiai igényeinek ismeretén alapuló, minden lényeges mozzanatra kiterjedő termesztéstechnológia kidolgozásával és betartásával érhető el.

1.2Növénytani leírás

1.2.1Gyökérzet

Az őszi káposztarepce gyökérzete fejlett karógyökér, amely a talaj típustól függően 1,5-2,0 m mélységre is lehatol. A gyökér alakulásában a talajviszonyokon kívül az időjárás is meghatározó. A gyökér szárazanyag-tömege kedvező esetben eléri hektáronként a 2000-2500 kg-ot is, amely a talajban visszamaradva hozzájárul a talaj szervesanyag-tartalmának, tápanyagkészletének növeléséhez.
Mivel a repce gyökérzete a talajt mintegy „drénezi” szerkezetét javítja, így betakarítása után kedvező talajállapot marad vissza az utónövény számára. Az őszi búza részére végzett talajelőkészítés így kevesebb energiát igényel és jobb minőségű magágyat biztosít, ami szintén a repce kiváló elővetemény értékét bizonyítja.

1.2.2Szár

A repce szára viaszos bevonatú, hengeres, vagy tojásdad alakú, hamvaszöld, vagy kékeszöld színű többszörösen elágazó dudvás szár. A szár hossza a fajtától, az ökológiai viszonyoktól, valamint az agrotechnikától (csíraszám, tápanyagellátás, stb.) függően változik, általában 120-150 cm, míg átmérője 1-2 cm között változik.
A szár elágazásainak száma szintén az előbbi tényezőktől függ, míg az első elágazási pont magassága leginkább fajtatulajdonság. A szár hajlamos a megdőlésre, aminek oka a kedvezőtlen időjáráson kívül a túlságosan sűrű állomány, a magas elágazási pont, a N túladagolás, vagy növényvédelmi hiányosságok.
Az optimálisnál sűrűbb állományban a növények szára vékonyabb, az elágazások száma kevesebb, rövidebb és az elágazások főleg a növény felső harmadában képződnek.

1.2.3Levélzet

A repce levelei simák, kékeszöldek, hamvasak, nyelesek, szárnyasan szabdaltak, osztatlanok és félig szárölelők.
A levelek változó állásúak, számuk a körülményektől függően változó.

1.2.4Virágzat

Kénsárga, vagy citromsárga, keresztes virágai laza fürtvirágzatban helyezkednek el. A főhajtás virágzata nyílik először, majd ezt követi az oldalhajtásokon lévő virágok nyílása alulról felfelé haladva. Egy-egy növény virágzási ideje 8-10 nap és ha a táblán belül a növényállomány fejlettsége is heterogén a virágzás akár 4-5 hétig is elhúzódik.
A virágzás időtartamát az időjárás is befolyásolja. Száraz, meleg időben a generatív szakasz is lerövidül, a hűvösebb csapadékosabb időben elnyúlik. A kevésbé elágazó állomány virágzási ideje is rövidebb.
Egy-egy növényen mindig találunk még csak bimbózó, nyíló és már megtermékenyült virágokat.
Az elhúzódó virágzás kedvezőtlen a kártevők elleni védekezésben és a heterogén érés miatt a betakarítás időpontjának megállapítását is nehezíti.
A virágok megtermékenyülését leginkább a rovarok végzik, s ebben legnagyobb jelentősége a házi méheknek van. Egy ha repceállomány beporzását 3-5 méhcsalád el tudja látni. A repce igen attraktív növény, kellemes, messzire terjedő illatával biztosítja a házi méhek megporzó munkáját.
A virágzás alatti növényvédelem során a méhek napközbeni jelenlétét figyelembe kell venni!

1.2.5Termés

A repce termése egyenes, vagy kissé hajlott csúcsban végződő 3-8 cm közötti hosszúságú, sokmagvú becő. Színe érés előtt zöldessárga, éréskor szalmasárga, keresztmetszete kör alakú. A becők túlérésben, különösen a csapadékot követő száradási időszakban a varratok mentén külső behatás nélkül is felnyílnak, s belőlük a magvak elperegnek. A becők zöme a másodrendű hajtásokon képződik, ezért az elágazások száma jelentősen meghatározza a terméstömeget.
A becőben levő magvak száma a becő hosszától függően 8-30 db között lehet. A virágzat alsó részéből képződő becők hosszabbak, így ezekben a magok száma is több.

1.2.6Mag

A repce magja kékes, barnás fekete, szürkésfekete, fekete színű gömbölyű, vagy gömbölyded alakú 1,5-3,0 mm átmérőjű. Ezerszemtömege a termesztés körülményeitől függően 4,5-6,5 g közé tehető.
A magvak olajtartalma elsősorban a fajtától, de az agroökológiai adottságoktól és az agrotechnikától is függően 40-50% között változik. Az olaj minőségét a benne előforduló telített és telítetlen zsírsavak mennyisége és aránya határozza meg. Ezek közül legismertebb az erukasav, amelynek egészség károsító hatást tulajdonítanak. Ezért a nemesítés során az őszi káposztarepce erukasavtartalmát is 2,0% alá csökkentették, ami már elfogadott arány. A „hagyományos” nagy erukasavtartalmú repcékben ez az érték 45-50% közötti. Ez az olaj viszont ipari felhasználásra még jobb, mint a csökkent erukasavtartalmú (CSER) fajták olaja.

1.3Fajták

A termesztendő fajta kiválasztása a repcetermesztésben is fontos döntés, de mint a legtöbb szántóföldi növényfaj esetében ma már nem elsősorban a fajta termőképessége a döntő szempont. A termésátlagok növelése jelenleg nem fajtakérdés. Ezt bizonyítja az is, hogy valamennyi köztermesztésben álló fajta potenciális termésátlaga többszörösen meghaladja az évenkénti országos termésátlagot. Az OMMI fajtaösszehasonlító kísérleteinek terméseredményei is évről-évre és több év átlagában is mintegy kétszerese az üzemi átlagoknál. Ebből látható, hogy elsősorban az agrotechnika határozza meg a termésátlagok alakulását.
A körültekintő fajtaválasztást ezért inkább a beltartalmi különbségek, a termesztéstechnikai, ökológiai igénybeli, eltérések indokolják.
A repce fajtának nagy biztonsággal, eltérő feltételek között is biztosítani kell a piac és a felvásárlási szerződés követelményeit az erukasav – a glükozinolát – az olaj- és a fehérjetartalom tekintetében. Döntési szempont még a fajták tenyészideje, a kezdeti fejlődés erőssége, a télállóság, a növénymagasság, az állóképesség és a pergési hajlam.
A fenti szempontokat figyelembe véve napjainkban elsősorban a következő repcefajták termesztése ajánlható elsősorban. Kiemelkedően kedvezőek a beltartalmi és termesztéstechnikai tulajdonságai a Synergy francia fajtának, amely az első hibrid repce Magyarországon. Az OMMI által vizsgált fajták közül, ennek a hibridnek volt legnagyobb a termésátlaga több év átlagában, ami igen magas olajtartalommal, az átlagosnál kevesebb glükozinoláttartalommal párosult, gyakorlatilag erukasavtartalom nélkül.
Tenyészideje átlagosan 294 nap, így a közepes érés csoportba tartozik.
Az átlagnál kissé magasabb glükozinoláttartalom mellett kiváló termőképességű fajta a Doublol, ugyancsak az átlagnál nagyobb erukasavtartalom mellett a Helga is.
Kiegyenlített átlagtermés, magas fehérjetartalom, alacsony erukasav- és glükozinoláttartalom jellemzi a Strauss fajtát. Kedvező a termőképessége a Sonáta, az Orkán, a Mariska és a Piroska fajtáknak is.

1.4Agrotechnika

1.4.1Talajigény

A repce talajigényét a termesztők gyakran hajlamosak alábecsülni. Pedig a termésbiztonság egyik feltétele, hogy a talaj tápanyagszolgáltató képessége és vízgazdálkodása folyamatosan jó legyen.
Termesztése során talajigényét sokszor háttérbe szorítják az éghajlati adottságok, de az eredményes gazdálkodás érdekében figyelembe kell venni a repce igényeit a talaj fizikai-, kémiai- és biológiai tulajdonságaival szemben.
A talaj fizikai adottságait tekintve a középkötött és ennél kissé lazább talajok felelnek meg legjobban a repcének, ami főleg a nyári talajelőkészítés szempontjából lényeges. Ez talajtípustól függően a 30-45 KA értékeknek felel meg.
A kötöttebb, főleg réti agyag- és öntéstalajok kevésbé felelnek meg, mert kora tavasszal általában a talajvíz, csapadékszegény évjáratban a szárazság terméscsökkentő. Az ilyen talajokon nagyobb költséggel jár, sőt gyakran lehetetlen a jó minőségű magágy készítése a száraz nyárvégi időszakban.
Humuszos laza talajokon az egyes években sikeres a termesztése, kedvezőtlen időjárás hatására viszont csökken a termésbiztonság.
A talaj kémhatása ugyancsak termésmeghatározó. A gyengén lúgos talajokat igényli, viszont ha az altalaj tartalmaz meszet a termőréteg pH-ja 6-ig csökkenhet. A 6,5 pH-nál alacsonyabb érték esetén azonban már számítani kell termésveszteséggel.
A repce képes javítani a talajok kultúrállapotát, de termesztése csak ott sikeres, ahol a talaj termőképességét, a gyommentességet, a talaj biológiai folyamatait a rendszeres vetésváltással, az időben végzett talajműveléssel a talajtípusnak megfelelően javítottuk. Biológiailag aktív talajon a repce termése 10-25%-kal is nagyobb, mint a hasonló típusú, de biológiailag inaktív talajon.

1.4.2Éghajlatigény

A repce tenyészideje során származási helyének megfelelő hűvösebb, vagy mérsékelten meleg, nagyobb fagyoktól mentes, csapadékos, párás, humid klímát igényel. Ezért a hazai, s főleg a külföldi fajták honosításánál figyelembe kell ezt venni, hogy azok a hazánkban előforduló –15, -20 oC-os fagyokkal és szárazsággal járó szemiarid klímánkat elviseljék. A téli fagyokat főleg a későn vetett, későn kelt, tehát gyenge fejlettségű repce sínyli meg legjobban, míg a tél beálltáig megerősödött repce kellően bírja a száraz fagyot is.
Fagytűrőképessége nagymértékben függ a talaj nedvességétől. A repcét –6, -8 oC hideg is kipusztíthatja, ha a talaj erősen nedves, viszont száraz talajon néhány napig tartó –18, -22 oC hideget is kibírnak a minősített repcefajtáink. Hótakaró alatt a több napig tartó nagy hidegben sem károsodnak. A repce fagyállóságát nagymértékben befolyásolja fejlődési állapota. Legbiztosabban a 9-11 leveles, földhöz simuló tőlevélrózsás stádiumban telel át, amit a vetés idejének jó megválasztásával és kedvező tenyészterülettel érhetünk el. Ebben a stádiumban a növény már erősebb főgyökérrel rendelkezik, s a felfagyással szemben is ellenállóbb lesz. Túl korai és túl fejlett, vagy sűrű vetésben a repce felnyurgul, a kialakult termőtestek pedig elfagynak. A túl buja repcét a hó alatt a kipállás veszélye is fenyegeti.
Veszélyes lehet még a kora tavaszi meleg után átmenet nélkül beköszöntő –6, -10 oC-os fagy is.
A repce fejlődésének, növekedésének küszöbértéke +7 oC, a virágzásé +8 oC. A virágzás megindulásához kb. 170-210 oC hőösszeg szükséges, ami a 8 oC-os küszöbérték feletti hőmérsékletből tevődik össze. Ha a napi maximális és minimális hőmérsékletből átlagot képezünk, s ennek a 8,0 oC-kal csökkentett értékeit összegezzük, megkapjuk a virágzáshoz várhatóan szükséges napok számát.
A káposztarepce virágzáskor érzékeny a levegő páratartalmára. Ennek optimális értéke 80% körüli. Kisebb páratartalom esetén a rügyek egy része megtermékenyülés nélkül lehull. Szükséges, hogy a vetett fajta minél rövidebb tenyészidejű legyen, hogy a június közepe után általában beálló tartós szárazságig a káposztarepce már befejezze vegetációját. Hazánkban elsősorban a Dunántúl és az Északi Középhegység tájainak éghajlata felel meg a repcetermesztés számára. Az Alföldön nagyobbak az időjárási szélsőségek, s így termesztése nagyobb kockázattal jár.

1.4.3Előveteményigény

Az olajrepce előveteményének kiválasztásánál több tényező mérlegelése szükséges.

1.az őszi káposztarepce korai (augusztus végi-szeptember elejei) vetésideje
2.az elővetemény által visszahagyott tarló- és gyökérmaradványok mennyisége
3.a repcével közös betegségre fogékony, vagy azt hordozó ill. a pillangósvirágú növényfajok
4.az érlelő, alapozó és magágykészítő talajművelések elvégzésének lehetősége.

Ezek figyelembevételével előveteménye olyan növény lehet, amit legalább 5, de kedvezőbb ha 6 vagy 7 héttel korábban takarítják be az olajrepce optimális vetésideje előtt. Ezeknek a szempontoknak leginkább a kalászosok felelnek meg. A kalászosok közül is legjobb az őszi árpa, mert legkorábban kerül betakarításra. Az őszi árpa és az őszi káposztarepce megegyezik abban is, hogy talajigényük gyakorlatilag azonos mind talajfizikai, mind agrokémiai értelemben.
Jó előveteménye a tavaszi árpa, abban az esetben, ha termése megfelel söripari célra, mert a mérsékeltebb N szolgáltató képesség nem veszélyezteti a repce őszi túlfejlődését, továbbá kora tavasszal sem a belvíz, sem az alacsony talajhőmérséklet nem hátráltatja a tavaszi fejlődést és az egyöntetű virágzást.
Jó előveteménye az őszi búza is, kivéve azokat a csapadékosabb Dunántúli nyarakat, amikor a búza betakarítására csak július végén vagy augusztus elején kerülhet sor és nem jut elegendő idő a gondos talajelőkészítésre.
Megfelelő előveteményei az olajlen, vagy a nyáron – július közepéig felszedett – burgonya, továbbá az egynyári tömegtakarmányok.
A pillangósok, hüvelyesek, melyek nitrogénben gazdagabban hagyják vissza a talajt, az egyéb keresztesvirágú növények, a szántóföldi zöldségek, vagy azok a szántóföldi egyéb növények, melyek fásodó, cellulózban, ligninben gazdag tarló- és szármaradványt hagynak vissza nem jó elővetemények. Ezek hátrányosan hatnak a repce őszi kelésére, télállóságára.
Önmaga után 4 évre következzen.

1.4.4Talajelőkészítés

A repcetermesztés sikerét a talajművelés alapozza meg, s az ennek során elkövetett hibákat nem lehet a későbbi agrotechnikai beavatkozásokkal helyrehozni. A talajelőkészítéstől is függ a csírázás megindulása, a kelés ideje, egyöntetűsége, s ez határozza meg a későbbi növényszámot, sőt nagy részben a télállóságot, így végső soron a termesztés sikerét.
A talajművelések során elkövetett hibák kihatnak az őszi és a tavaszi gyomosodásra is, amit a vegyszeres gyomirtás sem képes minden esetben helyrehozni.
A talajműveléssel a repce apró magja számára jól átmunkált, nedves, biológiailag érett, ülepedett, de nem tömörödött, porhanyós, és nem porosított magágyat kell kialakítani. Ezt a célt az időjárástól és a talajtípustól függően eltérő módon érhetjük el.
A középkötött száraz talajon megkülönböztetett figyelmet kíván a talaj kultúrállapotának fenntartása, javítása és nedvességtartalmának megőrzése, valamint a jó minőségű aprómorzsás magágy készítése. Mivel a nyári szárazságok gyakoriak, ezért az elővetemény talajelőkészítésénél ezt szükséges figyelembe venni. Az elővetemény talajelőkészítése során kerülni kell a talaj túlzott tömörödését, így a vetési, növényvédelmi, betakarítási, szállítási munkákat nedves talajon lehetőség szerint kerülni kell és a talajtaposással járó munkákat a minimálisra szükséges csökkenteni.
Repce előtt, az elővetemény alá, forgatásos talajelőkészítéssel szerkezetes, átmunkált magágyat kell készíteni, ami a talaj fizikai, agrokémiai és biológiai állapotát egyaránt javítja. Az elővetemény betakarításánál sorrendben azok a táblák kapjanak elsőbbséget, ahova repcét vetünk. Kivétel, ha a talaj időközben annyira átázott, hogy a betakarítás talajunkat túlzottan összetömi.
Az elővetemény betakarítása után a szalmát hordjuk le a tábláról, hogy a lehető legrövidebb időn belül sor kerülhessen a tarlóhántásra.
A tarlóhántás száraz középkötött talajon rögmentes kell legyen, ezért sekélyen végezzük el, hogy ezzel is elősegítsük az elpergett gyomok és kultúrnövények magjainak mielőbbi kelését. A jó árvakelés feltétele az is, hogy a tarlóhántást, a betakarítás után azonnal elvégezzük. Minden nagy késlekedés növekvő mértékben csökkenti a repce várható termését. Eszköze a tárcsa legyen és zárjuk gyűrűshengerrel.
Száraz talajon előfordul, hogy a gyomok és az elpergett magvak nem kelnek ki, ezért ilyenkor a hántott tarló ápolásának célja a talaj fokozatos mélyítő művelése, vagyis a fizikai kultúrállapot megteremtése. Eszköze a nehéztárcsa, ideje július vége, augusztus eleje, mélysége 15-18 cm között legyen. Amennyiben a termőréteg alatt a talaj tömött, középmély lazítóval 30-40 cm-ig lehet ezt a talajmunkát kombinálni. Elmunkálása kapcsolt gyűrűshengerrel történjen.
Árvakelés esetén tarlóápolással dolgozzuk be a talajba az élő kizöldült növényeket, elősegítve ezek lebomlását, feltáródását, azaz a biológiai kultúrállapot javulását is.
A száraz talaj magágykészítése 1-2-szeri kombinátorozással oldható meg, még gondos tarlóhántás és tarlóápolás után is. Amennyiben többszöri tárcsázással és gyűrűshengerezéssel lehet csak rögmentes magágyat kialakítani, ez a talaj szerkezetét rendszerint rombolja, porosítja, s ezek után egyöntetű kelés nem várható. A magágykészítés ideje a vetéstől függ, de legkésőbb augusztus 25-re akkor is el kell végezni, ha a vetést csak szeptemberre tervezzük. Mélysége 4-6 cm legyen.

1.4.5Tápanyagellátás

Az olajrepce egy tonna magterméssel átlagosan az alábbi tápanyagmennyiségeket veszi fel a talajból.

N = 55 kg/t
P2O5 = 35 kg/t
K2O = 43 kg/t
CaO = 50 kg/t
MgO = 10 kg/t

A repce folyamatos, de változó mértékű N ellátást igényel, mert ez járul hozzá a jól fejlett, oldalelágazások képződéséhez, a termés nagyságán túl a minőséghez, ezen belül a magas olaj% kialakításához. Hátrányt is jelent olyan esetekben, ha az ősz hosszú és a talaj kellően nyirkos lesz, mert a növény túlfejlődik, tavasszal fogékonyabb lesz a betegségekre és a virágzás után a növény megdőlhet.
Ősszel mindössze starter N-t adjunk, ami 20-45 kg/ha lehet. Ez elegendő a növény kezdeti fejlődéséhez, a jó gyökeresedéshez és a tőlevélrózsás stádium kialakulásához. Ha a növény októberben ennél bőségesebb nitrogénhez jut, akkor őszi túlfejlettség alakul ki, a termőtestek megjelennek, s ez esetben az áttelelése is bizonytalanná válik és a termés hozama elmarad a lehetségestől.
A túlfejlett repcét ősszel a gyökérgubacs-ormányosok is jobban károsítják.
Tavasszal a vegetáció megindulásáig várni kell a fejtrágyázással, a tavaszra tervezett adag kiszórásával, mivel az áttelelés mértékét ekkor lehet megállapítani. A tavaszra maradt N adagot kedvezőbb megosztani. Az első részletet a teljes adag 50-60%-át március elején, ill. a vegetáció megindulása után szórjuk ki.
Ezt követően a növény gyors fejlődésnek indul, s április elejéig az adott nitrogén nagy részét felveszi.
Áprilisban zöldbimbós stádium kezdetén adjuk ki a második részletet, ami a virágzástól az érésig biztosítja a növény N igényét.
A foszfor szerepe a termés szempontjából a nitrogénhez és a kálimhoz viszonyítva kisebb, inkább fiziológiai hatása a jelentősebb. Segíti a gyökeresedést, javítja a télállóságot és mérsékeli a fogékonyságot a betegségekkel szemben. A generatív szervek normális fejlődéséhez nélkülözhetetlen. A P hiányt a levelek ibolyakék elszíneződése jelzi.
A foszfort az alapozó talajelőkészítés, vagyis a tarlóápolás előtt kell kiszórni és bedolgozni. Ezzel kerül a foszfor a növény aktív gyökérzónájának közelébe és itt a P felvétele a legfolyamatosabb és leghatásosabb. Száraz talajban lelassul a foszfor felvétel, s ez a repcének a hozamát is csökkentheti.
A kálium a termésbiztonság szempontjából elengedhetetlen, mert elősegíti a sejtosztódást, a levelek, a hajtások képződését, a növények szárazságtűrését, fagyállóságát és a betegségekkel szembeni ellenálló képességét. A talajokban rendszerint több a kálium mint a foszfor, de felvehetősége változó, ezért a kálium ellátásnak a termésben is mérhető hatása van. Hiányát a levelek szélének elhalása jelzi. A káliumot, a foszforral együtt az alapozó talajműveléssel kell bedolgozni a talajba.
A repce egy tonna magterméshez 50 kg CaO-t használ fel és épít be a növénybe. Savanyú, mészhiányos talajokon ezt a mészigényét biztosítani kell számára. Ennek a mésznek azonban nagy része a gyökérben és a szárban halmozódik fel és betakarítás után 30-35 kg CaO visszamarad a talaj számára ha-onként.

1.4.6Vetés

Az egyes fajták vetésének időpontja eltérő és különbözőképpen reagálnak az optimumtól eltérő vetésidőre is. Vannak fajták, amelyek a vetés idejére nem érzékenyek és a hazánkban kialakult vetésidőn belül terméscsökkenés nélkül lehet vetni. Viszont vannak, amelyek kedvező időpontja csak néhány nap. A repce vetésidejét úgy kell megállapítani, hogy az első fagyok beálltáig érje el a 9-11 leveles tőlevélrózsás állapotot. Ezt a talaj nedvességén, humusz, ill. a nitrogén tartalmának figyelembe vétele mellett a vetés időpontjával és a vetett csíraszámmal lehet elérni. Szükséges figyelembe venni a termesztési táj éghajlati viszonyait és azt, hogy a nyár száraz vagy csapadékos volt. A lassúbb fejlődésű fajtákat augusztus 25 – szeptember 5. között, a gyorsabb kezdeti növekedésű fajtákat szeptember 1-10. közötti időben vessük. A szeptember 10-15 utáni vetés csak kivételes esetben telel át nagyobb veszteség nélkül.
A ha-onkénti csíra 900 ezer – 1 millió között alakuljon jól előkészített nyirkos magágy esetén. Szárazabb és rögösebb magágyba a vetendő csíra 10-15%-kal növelhető. Az elvetett csírázó vetőmag kb. 5%-ban nem fog kikelni, s a kikelt növényeknek is mintegy 3-9%-a kelést követően a tavaszi szárbaindulásig kipusztul.
Mindezekből az következik, hogy a termő növények száma 800-850.000 között fog alakulni ha-onként, ami viszonyaink között a legkedvezőbb és ez adja a legnagyobb termést.
Az olajrepce terméshozamát az oldalhajtások száma is meghatározza. A m2-kénti 80-85 növény elhelyeződése a sorokban akkor a legkedvezőbb, ha a sorközökben megvan a feltétele ősszel a tőlevélrózsás állapot kialakulásának és tavasszal az oldalhajtások kifejlődésének. Ennek a célnak a duplagabona-sortávolság felel meg leginkább.
A vetés mélysége a talaj kötöttségétől és nedvességtartalmától függ. Szárazabb vagy lazább talajon mélyebben, nedvesebb vagy kötöttebb talajon sekélyebben vessünk. Aprómorzsás, szerkezetes és tömött magágyban a kelés feltételei jobbak, ezért itt törekedjünk a sekélyebb vetésre, viszont rögösebb magágyba vagy a 40 KA-nál lazább talajba a mélyebb vetést válasszuk.
A vetőmagot csávázni kell Mospilánnal, ami a leghosszabb védelmet nyújjat a kártevők ellen.
A vetést nyirkos, ülepedett középkötött talajon magtakaróval zárjuk, de elegendő lehet a vetőgép sortömörítő hengereinek a használata. Lazább talajon viszont az egyenletes kelés érdekében gyűrűshengerrel tömörítsük a talajt. A száraz középkötött talajon, különösen akkor, ha a vetőágy nem aprómorzsás, hanem kissé rögös, a magtakaró és a gyűrűshenger használata szintén elengedhetetlen.

1.4.7Növényápolás

Az őszi káposztarepce sikeres termesztéséhez elengedhetetlenül szükséges a megfelelő növényvédelmi technológia kidolgozása és betartása. A gyomnövények, a kórokozók és főleg a rovarkártevők nagymértékű megjelenése, a szakszerűtlen védekezés a terméseredményeket nagymértékben csökkentheti.
A védekezési technológiák megalapozott tervezésének és a végrehajtás szervezésének feltételeként előre ismerni kell a károsítók tömegszaporodásának várható alakulását, ezért a repce növényvédelmében fontos szerepe van az előrejelzésnek.

1.4.8Gyomirtás

A gyomok elleni védekezés fontos tényezője az agrotechnikai gyomirtás. Ide tartozik az elővetemény és a tábla kiválasztása, a talajelőkészítő műveletek száma, ideje és mélysége. Az őszi káposztarepce eredményes termesztéstechnológiája azonban jelenleg nem képzelhető el gyomirtó szerek felhasználása nélkül. A repce gyenge kezdeti fejlődési erélye, viszonylag tág térállása miatt nem képes ebben az időszakban felvenni a versenyt a gyomokkal. A legveszélyesebb gyomnövények egy része már a kezdeti gyomosodásban is közrejátszik (pl. pipacs, kék búzavirág, nagy széltippan, parlagi ecsetpázsit). Más csoportjuk ősszel kevésbé jelentős, viszont tavasszal a repce fölé nőve jelentős kárt okoznak. Ilyenek pl. az ebszékfű, ragadós galaj, pipitér fajok. Gyakori gyomnövények még a repcében többek között a pásztortáska, a kék búzavirág, a mezei aszat, a tyúkhúr, a mezei szarkaláb és az apró szulák is.
Minden esetben számítani lehet az őszi búza elővetemény után jelentős árvakelésre is.
Az őszi káposztarepce alap gyomirtó szere a Teridox 500 EC. Jól írtja a magról kelő egy- és kétszikű gyomnövényeket, s így jó hatékonyságú a repce legfontosabb őszi és kora tavaszi gyomnövényei ellen. A Teridox dózisa középkötött talajon 2,5 l/ha, erősen kötött, agyagos talajon 3,0 l/ha. A Teridoxot a repce vetése után, kelése előtt kell kijuttatni. Ragadós galajjal erősen fertőzött területekre a Teridox 2,0-2,5 l/ha + Command 0,15-0,2 l/ha kombináció javasolt ugyancsak a kelés előtt kiadva.
Mind az évelő, mind a magról kelő egyszikű gyomfüvek és az árvakelés ellen hatásos az Agil 0,5 l/ha, a Pantera 40 EC 1,0 l/ha és a Perenal 0,5-0,8 l/ha-os adagja kelés után kijuttatva. Ugyancsak a kelés után az ebszékfű, a mezei aszat, a csorbókafélék ellen alkalmas a Lontrel 300 0,4 l/ha-os dózisa is.

1.4.9Kártevők

A repce kártevőinek egy része már ősszel károsít. Ezek közül a leggyakoribb a repcebolha (Psylliodes chrysocephala), amely a repce szikleveles korától a tőlevélrózsa kialakulásáig károsít. A legnagyobb veszélyt a repce szikleveles időszakában jelenti, amikor képes teljesen szétroncsolni a növény asszimiláló felületét. Lárvái a levélnyél alsó felén befúrják magukat a repce növénybe, akár a vegetációs csúcsig. A súlyos fertőzöttségtől szenvedő repcenövények a tél folyamán, vagy tavasszal elpusztulnak.
A repce négy-hatleveles korig érzékeny a repce darázs (Athalia rosae) állhernyójának kártételére is, amely a leveleket karéjozva károsítja. Hosszú, meleg, esős őszön különösen nagy kárt tud okozni. Lárvái napokon belül jelentős kárt tudnak okozni.
A repcegyökér gubacsormányos (Ceutorrhyndhus pleurastigma) lárvája a gyökéren jellegzetes gubacsokat hoz létre és ebben táplálkozik a szövetekkel. Nem tartják veszélyes kártevőnek, de nagyobb mérvű elszaporodása csökkentheti a télállóságot.
Az őszi kártevők ellen legjobb védekezés a csávázás. Erre a leginkább a Mospilan 70 WP rovarölő csávázószer 0,1 kg/100 kg vetőmag adagja ajánlható 8-10 l/ha vízben kiadva. A Mospilan előnye, hogy széles hatásspektrumú, a talajlakó kártevőkre is hatásos, hosszú hatástartalmú készítmény, s így a levéltetvek és a rágó kártevők ellen a vegetációs időszakban is hatékony. Másodlagos hatása következtében az állomány fejlődése is intenzívebb és egyöntetűbb.
A tavaszi kártevők közül állandó veszélyt jelent a repceszár-ormányos (Ceutorrhynchus nap, C quadriens) kártétele. Tavasszal igen korán, már 7-9 oC hőmérsékleten károsítanak. A lárva a szárban üregeket rág, s ennek következtében a növények ki is dőlhetnek.
Minden évben jelentős károkat okoz a repcefénybogár (Meligethes aeneus) is. A kárt a kifejlett imágó okozza, amely a virágporral táplálkozik és ezért kirágja a virágok bimbóit, amelyek le is hullanak. A kártevő betelepedése a táblára már 9-10 oC hőmérsékleten megindul. A betelepedés 13 oC körül fokozódik, majd 15 oC fölött tömegessé válik. Különösen nő a kártétel akkor, ha az időjárás tartósan hűvös, mert a kritikus bimbózási fázis ilyenkor hosszabbra nyúlik. A virágzás megindulásától a károkozás csökken, de változatlanul jelentős.
Ugyancsak veszélyes tavaszi kártevő a repcebecő-ormányos (Ceutorrhynchus assimilis), amely a repcében fejlődő magokat rágja. Mivel az ormányosok közül a legjelentősebb kártevő, ezért április végén – május elején a tojásrakás idején előfordulása esetén indokolt a védekezés.
Már a virágzás közben a képződő kis becőket károsítja a repcebecő gubacsszúnyog (Dasyneura brassicae). Kártétele következtében a becők felnyílnak és a magok elhullanak.
A tavaszi és őszi kártevők előrejelzésében az egyedszám megállapításában nagy segítséget jelent a sárgatál alkalmazása!
A tavaszi kártevők elleni védekezést nehezíti a kártevők folyamatos betelepülése, elhúzódó jelenléte és a megporzó rovarok egyidejű védelme.
Tavasszal a vegetáció megkezdésétől a zöldbimbós állapotig a védelmet többször és nagyhatású készítménnyel oldjuk meg. Ilyen készítmény pl. a Nurelle D 0,6 l/ha dózisa, amelyet szárbaindulás előtt kell kijuttatni. Tartós hatást (10-14 nap) nyújt az ormányos bogarak és a repcefénybogár ellen is, ugyanakkor megfelelő időpontban alkalmazva nem károsítja a méheket.
Kiváló védelmet nyújt a repce kártevőivel szemben többek között a Sumi-Alfa 5EC 0,2-0,3 l/ha, a Bancol 500 SC 0,75-1,0 l/ha és a Thiodan 25 ULV 1,5 l/ha-os adagja.
Virágzás idején a védekezést csak méhkímélő technológiával lehet végrehajtani, pyrethroid készítményekkel.
Ha a talajlakó kártevők egyedsűrűsége eléri a 2 db/m2-et talajfertőtlenítést kell végezni (Basudin 5 g 35 kg/ha, vagy Force 5 EC 2,0 l/ha) talajfertőtlenítő szerekkel.

1.4.10Betegségek

A közvélemény szerint a repce kórokozók még nem okoznak olyan mértékű károkat, amely a rendszeres védekezést indokolná, de számos jele mutatkozik annak, hogy bizonyos esetekben a betegségek fellépésével is számolni kell. Főleg akkor jelentenek veszélyt, ha agroökológiai vagy termesztéstechnológiai tényezők fogékonnyá teszik az állományt a különböző kórokozókkal szemben.
A betegségek közül elsősorban a fehérpenészes szártőrothadás (Sceerotinia sclerotium), a gyökérfekély (Phythium de baryanum), a peronoszpora (Peronospora brassicae) és a repcebecőrontó (Alternaria brassicae) okozhatnak károkat. A peronoszpóra ellen kiváló védelmet nyújt a Ridomil Gold MZ 68 WP. Egyéb gombabetegségek ellen hatékonynak bizonyult a Model 1,5 l/ha-os adagja egy, szükség esetén két alkalommal kiadva.

1.5A repce ipari feldolgozása, a biodízel gyártása

A hazánkban termelt olajmagvas növények (pl. napraforgó, repce) olaját elsősorban élelmiszeripari célokra használják. Az élelmiszer piac igénye azonban erősen változó, ennek következtében túltermelési és hiány periódusok váltogatják egymást. Növénytermelési oldalról a termelés és értékesítés biztonsága növelhető, ha egyéb ipari célokra is alkalmazzák az említett növényfajtákból kinyerhető olajat. Ilyen felhasználási terület pl. a biodízel előállítás és a termelt anyag belsőégésű motorokban, hajtóanyagként történő alkalmazása.
Számos további érv is szól a növényi eredetű hajtóanyagok motorikus felhasználása mellett. Így előnyt jelent a használata energiagazdálkodási, környezetvédelmi, társadalmi és más gazdálkodási okokból is.
A növényi olajak dízel motorokban történő felhasználásának gondolata egyidős a dízel motorral. Diesel Rudolf motorját eredetileg mogyoró olajjal működtette. Az ásványi olajfélék előretörése azonban szinte egy évszázadra eldöntötte a növényi olajak motorikus felhasználásának sorsát. Az ásványi olajkészletek fogyása, a növekvő környezeti ártalmak és a mezőgazdasági túltermelés azonban ismét felkeltette a növényi olajtermelés iránti igényt.

Ahhoz, hogy a dízel motorokban a növényi eredetű olajok a hagyományos dízel olajokhoz hasonlóan elégethetőek legyenek, a növényi olajok fizikai-kémiai tulajdonságainak közel kell lenniük az ásványi olajak tulajdonságaiéhoz.. A növényi olajokat ezért egy úgynevezett átészterezési eljárásnak vetik alá, melynek következtében nyerjük a biodízel hajtóanyagot. Ha ezt a hajtóanyagot pl repceolajból állítják elő, akkor az alkalmazott technológiához kapcsolódóan megnevezése: repce-metilészter, rövidítve: RME.
A repc-emetilészter hajtóanyag sűrűsége 15 oC-on kismértékben magasabb, mint a dízel olajé, ez a tulajdonság azonban már elegendően jó porlasztást biztosít a biodízel számára.
Viszkozitás tekintetében az összehasonlító hőmérséklet 40 oC. A biodízel viszkozitása a hőmérséklet növekedésével jelentősen csökken, de még 40 oC-on is meghaladja a dízelolaj 20 oC-hoz tartozó viszkozitását. A kedvező porlaszthatóság érdekében tehát még ennél is magasabb hajtóanyag hőmérséklet alkalmazása kívánatos.
Az effektív motorteljesítmény kialakulása érdekében lényeges jellemző a hajtóanyag fűtőértéke. Irodalmi adatok alapján a petro- és a biodízel hajtóanyagok fűtőértékei közötti különbség 10-12 %, az effektív motor-teljesítményben tapasztalható különbség viszont max. 5-7 %.
A biodízel hajtóanyagok cetánszáma, gyúlási hajlama, minden esetben jobb, mint a dízel olajoké.
A biodízelek lobbanáspontja magasabb, mint a gázolajoké. Ezáltal kedvezőbbek a biodízellel kapcsolatos szállítási és tárolási körülmények. Az anyag kevésbé gyúlás- és robbanás veszélyes.
Hidegszűrhetőségi határhőmérséklet szempontjából (CFPP) a biodízelek tulajdonságai elsősorban a nyári körülményeknek felelnek meg. A külső hőmérséklet csökkenésére a hajtóanyag gyorsan reagál és hamar beáll a biodízelek dermedése. Ezen a tulajdonságon adalékokkal és/vagy a hajtóanyag üzem közbeni melegítésével lehet javítani.

Ahhoz tehát, hogy a növényi olajokat minimális problémával használhassuk dízelüzemű motorok üzemeltetésére, át kell észtereznünk azoka. Ez az eljárás évszázadok óta ismert.

1.5.1Gliceridek

Az állati illetve növényi eredetű zsírok és olajok alkoholkomponense a glicerin (ezért nevezik őket glicerideknek), savkomponensük pedig főleg palmitinsav, sztearinsav vagy olajsav.
A zsírokban főleg telített karbonsavak (palmitinsav és sztearinsav) találhatók, ezek észteresítik a glicerint. Az olajokban elsősorban a telítetlen olajsav szerepel savkomponensként, ezen kívül olyan karbonsavak is előfordulnak, amelyekben két vagy három telítetlen kötés található

1.5.2A növényolaj észterezés folyamata

A repceolajból történő bio-dízelolaj gyártás egy alkalikus katalizátor (NaOH, KOH) segítségével történő átészterezési reakció, ahol a glicerin-triészter lúg hatására megbomlik és a reakcióelegyben lévő alkohol (metil-, etilalkohol) a keletkező zsírsavakkal reagálva, zsírsav-metil-észtereket képez. A reakció másik terméke: a glicerin.
A megmaradt glicerin egy stabil molekula mely az olajos fázistól elválik, így további reakciókban nem vesz részt, és a folyamat végén kiülepszik.

A kémiai reakció természetesen nem játszódik le tökéletesen, így a folyamat végén nemcsak di- és mono-gliceridek maradnak vissza, hanem az eredeti növényolaj (tri-glicerid) is. Ezek jelenléte a végtermék instabilitását okozza. A gliceridek koncentrációját a többszöri metanolos kezeléssel lehet csökkenteni.
A reakció lejátszódása után a reakcióelegy tehát két fázisra válik szét: egy felső olajos fázisra, amelyikben a repcemetil-észter és a feleslegben lévő alkohol található; valamint egy alsó glicerines fázisra, amelyben glicerin, a katalizátor zsírsavakkal alkotott vegyületei (szappanok) és valamennyi növényolaj van.
A két fázis elválasztása és a felső olajos fázis alkoholmentesítése után kapjuk a hajtóanyagot. Az alsó glicerines fázis további feldolgozásra vagy egyéb hasznosításra kerül.

1.5.3Átészterezési technológiák

Folyamatos üzem

A folyamatos eljárásokat nagy mennyiségű növényolaj-észter előállításánál alkalmazzák. Ezeknél a berendezéseknél a kémiai reakció csak akkor kezdődik meg, ha az egyensúlyi folyamatok létrejönnek. Az üzem beindításakor sok idő telik el a megfelelő folyamat kialakulásáig, ezért csak nagy mennyiségek előállítására alkalmazzák. A folyamatot évente egyszer-kétszer, a karbantartások miatt állítják le. A bonyolultságát jellemzi, hogy sok helyen helyeznek el hőmérséklet és sebesség érzékelőket a folyamatok megfelelő vezérlésére és irányítására.
A folyamatos eljárás lényege az igen pontos szabályozás. Ezért minden csatlakozó ponton mérőszondát kell elhelyezni, a technológiai anyagok adagolását pedig a lehető legpontosabban kell megoldani. Ezt a pontos adagolást mérőszivattyúkkal érik el.
Az áramlási sebességet és hőmérsékletet állandóan ellenőrzik. Miután ezen az álló keverőn végigért a folyadék, egy olyan tartályba vezetik, amely intenzív keverővel van ellátva. Ebben az edényben az esetlegesen nem reagált részek reakcióba kerülhetnek egymással. Ide vizet is vezetnek, hogy az olajban maradt nyálkás anyagokat is leválasszák.

Szakaszos üzem

A szakaszos eljárásokat inkább kisebb kapacitások esetén alkalmazzák. Ezeknél az eljárásoknál a kipréselt repceolajat egy fűthető edényben metanolban oldott katalizátorral összekeverik. A keverést a technológiától függően meghatározott ideig végzik. Ezután következik az ülepítési fázis, amikor is a sűrűbb glicerines összetevő kiülepszik, így könnyen eltávolítható a hígabb észterezett fázistól. A technológiától és a megkövetelt tisztaságtól függően az előbbi eljárást többször megismételhetik. Ezt követően mentesítik az észterezett fázist a felesleges metanoltól, melyet ismét felhasználhatnak a folyamatba való visszavezetéssel.

1.6Minőségi előírások

Az átészterezéssel előállított és belsőégésű motorokban használt biodízel hajtóanyag minőségét szabványokban rögzítik. Minden jelentős motorgyártással, vagy biodízel gyártással foglalkozó nemzet megalkotta a saját biodízel minőséget szabályozó szabványát. A vonatkozó magyar szabvány száma és megnevezése: MSZ/T 2056, Folyékony motorhajtóanyagok. Növényolaj-zsírsav-metil-észter (biodízel). Követelmények és vizsgálati módszerek.
A motorgyártó művek csak akkor vállalnak garanciát gyártmányaikra biodízel hajtóanyag alkalmazása esetén, ha az alkalmazott hajtóanyag minősége a szabványos előírásoknak megfelel. Az 1997 óta gyártott dízelmotorok - gyártótól függetlenül - alkalmasak biodízel hajtóanyaggal való üzemeltetésre. A korábbi gyártmányoknál a hajtóanyag-ellátó rendszerekben esetleg található gumi alapú alkatrészeket észtertűrő (pl. Viton) anyagra kell kicserélni.
Gázolajról növényi olajra történő átállás esetén hajtóanyag szűrési problémák kezdetben előfordulhatnak.